Tisztelt Igazgató Úr, Tanáraink, Iskolai Dolgozók, Kedves Diáktársak!
Eljött a mi ballagásunk is. A ballagásunk, melyet nem tarthatunk meg olyan formában, mint az előttünk lévő évfolyamok.
Nem állunk ki a diáktársak elé a díszteremben, nem kapunk virágos kitűzőt a kilencedikesektől, nem vonulunk végig az iskola öreg folyosóin, közben nem éneklünk együtt Fehérvári tanár úrral. Nem sorakozunk fel osztályok szerint a gimnázium épülete elé, nem fotózkodunk a ballagási ruháinkban a rokonokkal, hozzátartozókkal, nem tartanak értünk közös szentmisét, de mindezek közül talán a legnagyobb hiányunk az, hogy nem vagyunk ezen a napon együtt az osztálytársainkkal, tanárainkkal, családjainkkal.
Mindezek ellenére lehetőséget kaptunk arra, hogy ha személyesen nem is, de legalább így, az interneten keresztül elbúcsúzhassunk.
Úgy gondolom, hogy az idei végzősöknek a ballagási beszéd megírása valamivel nehezebb, mint az előző évfolyamoknak, hiszen igazságtalanságnak érezhetjük, hogy a mi életünkben erre a megható eseményre nem kerül sor.
Azt azonban elmondhatjuk, hogy a gimnáziumban töltött idő alatt rengeteg élménnyel, tapasztalattal, baráttal és emlékkel gazdagodtunk, amiért mindig is hálásak leszünk.
Tanáraink mindig támogattak minket, irányt mutattak, és nekik köszönhetően olyan tudásra tettünk szert, melyet nem csak az egyetemeken tudunk hasznosítani, hanem az életben is.
Hálásak vagyunk azért, hogy mindig bizalommal fordulhattunk Önökhöz, bármilyen problémáról volt is szó.
Emellett hálásak vagyunk szüleinknek a féltő gondoskodásért, támogatásért és azért, hogy hittek bennünk. Most kezdődik el igazán az életünk, de azért még szükségünk van a tapasztalataikra, tanácsaikra. Köszönjük, hogy eddig is mindig mellettünk álltak, és segítettek bennünket az utunkon.
Búcsúzunk alsóbb éves diáktársainktól. Higgyétek el, mindig az a pillanat a legnehezebb, amivel éppen szembenéztek. Azt hiszitek, soha nem lesz vége, és azt kívánjátok, bárcsak az érettséginél tartanátok már. Ne siessetek! Tiszteljétek szüleiteket és tanáraitokat! Sok sikert kívánunk Nektek a továbbiakban! Reméljük, minden álmotok valóra válik.
Az iskola számunkra nem csak egy „munkahely” volt, hanem életünk szerves részévé is vált. Ezután viszont megszűnik az a kapocs, ami éveken át összekötött minket a gimnáziummal. Az érettségi után távozunk iskolánk óvó falai közül.
Ezek viszont csak képletesen szűnnek meg, hiszen a barátságok ezzel nem érnek véget, az életre szóló élmények és emlékek pedig mindig is a szívünkben fognak élni.
Valami véget ért, de minden most kezdődik el. Minden nap születik valami, amiért érdemes élni és küzdeni, de megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. Igen. Ezzel a nappal megszűnnek gondtalan diákéveink.
Hihetetlen, de elérkezett ez a pillanat is. Négy éve úgy gondoltuk, ez az időszak nem fog olyan gyorsan eltelni, mint ahogy azt mondják. Bármerre megy egy gimnazista diák, mindig azt hallja, „Élvezd ki, mert életed legszebb éveit éled!” Igazuk van… 4 csodás esztendő áll mögöttünk. Tele élménnyel, nevetéssel, boldogsággal, félelemmel, izgalommal.
Ebben a gimnáziumban egy nagy szerető család tagjaivá válhattunk. Hálásak vagyunk a Mennyei Atyának a sok áldásért, amit Tőle kaptunk és a gondviselésért. Kérjük az Ő közbenjárását és mennyei szeretetét, hogy mindenki jól helyt tudjon állni a jövőben is. Ha az áldásainkra összpontosítunk, ezzel Isten cselekedeteit ismerjük fel és ismerjük el. Azzal, hogy felismerjük Isten tetteit, felfedezzük az Ő szívét.
Tovább megyünk, de ennek itt nincs vége. Egy szakasz lezárult és egy új nyílik előttünk. Hamarosan újra találkozunk.
Ady Endre soraival búcsúzik a 12.a osztály:
„Az élet már adott sokat,
Bódítót, furcsát és keservest,
De még valamit tartogat.”
(2016 – 2020)
Kegyes Iskolánk Tanárai, Diákjai, Dolgozói!
Látjátok feleim, egyszerre elballagott, és itt hagyott minket magunkra a 12. b osztály. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
A Piarista Gimnázium sok közös élménynek lehetett szemtanúja ez alatt a 4 év alatt. Rengeteg emléket hagyunk magunk után, amiket a falak csendben őriznek, és soha nem felejtenek el. Megragadnám az alkalmat, és innen is szeretném üdvözölni a testnevelés felszerelésemet, és azt a néhány könyvemet, füzetemet, amik azóta is ott várnak engem a tantermünkben. Én lennék a legboldogabb, ha viszontláthatnám őket ennyi hét után, hiszen itt nem a tárgyakon van a hangsúly, hanem a diákéletünkön, amelynek szerves részét képezték ezek a dolgok is.
Március 13-án egyik pillanatról a másikra ez megszakadt, elvágták a mindennapjainkat és egy teljesen új helyzetbe csöppentünk bele. Egy olyan szituációba, amit kénytelenek vagyunk elfogadni, ahol csak a bizonytalanság és a befejezetlenség maradt nekünk.
Bele kell törődnünk, hogy nekünk nem lesznek megtartva hagyományosan azok a kis szokások, amik segítik előkészíteni az elengedést. Nem fogják a kecskeméti járókelők nézni a kirakatokban a tablóinkat, mi pedig nem fogunk énekelve, virágcsokorral a kezünkben elballagni. Ezek helyett steril körülmények között, fokozott odafigyeléssel, szigorú szabályokat betartva kell érettségiznünk saját magunk és társaink érdekében. Ez a kötelességünk.
Ti pedig, akik itt maradtok, kérlek, hogy becsüljetek meg minden egyes közösen eltöltött pillanatot, hiszen ez a helyzet megmutatja, hogy egy szürke hétköznap is milyen színesnek és értékesnek számít az újonnan kialakult monotonitáshoz képest.
Kedves tanáraink, köszönjük a sok támogatást és igyekezetet, az odaadó munkát és a ránk szánt minőségi időt. Nem volt könnyű, de együtt megcsináltuk. És végül, de nem utolsó sorban: kedves 2020-ban ballagó évfolyam: érettségizzünk le emelt fővel! Mindenre képesek vagyunk, mert Isten kísér bennünket most is odaadó figyelmével, és nem engedi el a kezünket. Egy témába vágó szentírási idézettel zárnám monológomat:
,,Az embernek az értelme terveli ki útját, de az Úr irányítja járását.” (Péld 16,9)
Bajnok Renáta
Főtisztelendő Atyák, Tisztelt Igazgató Úr, Tisztelt Tanárok, Kedves Szülők, Diáktársaink és Szeretteink!
Ezek a már több mint háromszáz éves falak igen sok névtől búcsúztak. Volt, amelyik beléjük vésődött örökre, mint Sík Sándoré, Katona Józsefé, Táncsics Mihályé vagy Öveges Józsefé.
A most rövidnek tűnő négy év, amíg a gimnázium tanulói voltunk, alakította a mi jellemfejlődésünket. Ez idő alatt felfogásunkra hatással volt nemcsak iskolánk szellemisége, melyet tanáraink mellett az elődök is hirdettek és vallottak, hanem az osztályközösség is. Ebben a közösségben tettünk szert tudásunkra. Ez sajnos nem a földrajz volt, de ez rajtunk múlott. Reméljük nem lesz még egy olyan osztály a „Piár” történetében, akinek majdnem fele bukásra állt ebből a tantárgyból. Amit mégiscsak sikerült megtanulnunk, az egy életre szól. Hegedűs tanárnő egy Henry Ford idézetet mondott nekünk: „Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.”. Vazul tanár úrtól ezt egyszerűbben csak úgy hallottuk: „Minden fejben dől el”. Ezt a leckét nem dolgozatban kérték számon, hanem az életben. Többek között, amikor síelni tanultunk vagy éppen sodrással szemben eveztünk a Tiszán. A tiszaugi táborokban megtanultuk, mi az „orosz visszhang”, milyen gyorsan meg lehet fürödni a hideg vízben, hogyan kell biliárdozni és szúnyog felhőkben élni éjjel-nappal egy hétig.
Kedves Diáktársaink!
„…elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.”
Mi elvisszük magunkkal az élményeinket, de tanáraink itt maradnak veletek és a következő generációkkal. Fazekas tanár úr annak idején azt mondta nekünk, minél többet szidunk egy tanárt, annál egészségesebb lesz. Ezt még senki sem bizonyította be olyan egyértelműen, mint a matematika leckéket, úgyhogy ne kísérletezzetek vele! Kérünk benneteket, vigyázzatok szeretett tanárainkra, szerezzetek nekik sok örömet, tanuljatok szorgalmasan! Hamar eljön a Ti időtök is, mikor a nyári szünet után már nem „vár vissza benneteket a drága jó tanító néni”.
Mostanra, hogy el kell mennünk, világossá vált számunkra, hogy itthon vagyunk a „Piárban”. Ősztől - reményeink szerint - egyetemek, főiskolák hallgatói leszünk. Az ittenihez képest kevésbé védett világban kell helytállnunk, boldogulnunk. Hisszük, hogy az itt eltöltött idő nyomot hagy a lelkünkben és reméljük, az életünkben is!
A 12.C osztály nevében Lőrincz Anna
