Nápolyi öböl, 2009. július 14-25.
Nápolyban járt tizenkét jelenlegi és idén érettségizett diák, akik latinos - Buckó Endre, Galbovy Szabolcs, Radics Róbert, Miklós József, Tóth Péter, Viczján Pál, Virág Balázs, Boross Gábor, Palásti Péter -, illetve egyéb, olaszos vagy kultúrtörténeti - Fülöp Endre, Kisdi Benedek, Balla János - kötődés alapján jelentkeztek a túrára. Hála illeti a bőkezű adományozókat, valamint P. Luciano Albaneset, aki előkelő szállást nyújtott.
O. nap:
Tizennégy óra buszút után, délelőtt tíz órakor érkezés Firenzébe. A légkondicionáló berendezést valószínűleg gazdasági okokból nem használó magyar közlekedési társaság különösen kényelmetlen székekkel fölszerelt járművén teszi meg a csoport az éjszakai és reggeli utat. Vannak, akik hajnalban, a buszról pillantják meg életükben először a tengert: az elhanyagolt, lakatlan külvárosi-ipari környezet, az iszapos lagúna és a sűrű, fekete köd miatt a Kosztolányi-novellán (Esti Kornél, 3. fejezet) edződött magyar utazóban kétség támadhat a tengerrel való találkozás rituális méltóságát illetően. Van, ahol a tenger kiábrándítóan csúf. Pó-síkság, Gallia Cisalpina: sűrű köd, kukoricatáblák, helyenként külváros és dugó. Appenninek: a mediterrán hegyi táj a túravezetőben fokozódó lelkesedést vált ki, míg a diákokat álomba ringatja a tájat megjelenítő szónoklat (ekphrasis) és a kanyargó út. Firenze: a túravezető legkedvesebb városában kell átszállni, így a köztes idő műemléknéző sétának nevezett rohanással telik. Rekordidő alatt egy-egy futó pillantás a Mediciek palotájára, a dómra, Giotto harangtornyára, a főtérre, az Arno partjára, majd fölszállás a lengyelek buszára. A nemzetközi járatot vezető sofőrök csak lengyelül értenek/beszélnek, és szemmel láthatólag nem urai a helyzetnek, így megadással figyelik, hogy mi történik körülöttük. A krakkói busz kényelmes, cserébe viszont az etruszkok hangulatos vidékén utazva lengyel alámondásos, ideológiamentesnek szánt filmeket kell végigszenvedni. Este hat óra után megérkezés Nápolyba. A vasúti és buszpályaudvar köré rendeződő, Garibaldi térnek nevezett formátlanságban a visszafordulás ösztöne vesz erőt a szeméthalom közepén álló társaságon: hogy lehet zebra nélkül átkelni a sok sávban hömpölygő - ha egyáltalán a sáv szó értelmezhető Nápolyban - autók és motorosok között. A tapasztalat később megmutatja: sikerrel, ha a gyalogos bátran félretesz minden kifinomult nyugatias érzéket és szabályt. Úgy tűnik, hogy a „vedere Napoli poi morire" (Nápolyt látni, aztán meghalni) közmondás jóslata hamar beteljesül. Nápolyi földalatti vasút gyalogtempóban kivezet Fuorigrottába, a lakóhelyül kinézett panelvárosba, a San Paolo focistadion közelébe. Az iskolaépületül is szolgáló hodály bejáratánál lépcső, rajta szemét, a szemét között pedig drogosnak kinéző fiatalok. Esti szállásfoglalás: kétágyas, légkondicionált, saját fürdőszobás lakórész. Kényelem, meleg vacsora, fáradtság. Esti cigaretta. A csikket bátran el lehet dobni: a hajító mozdulat kötetlensége jólesik az európai neveléssel elfojtott ösztön-énnek.
1. nap:
Korai kelés, vásárlás, reggelizés és szendvicskészítés paninónak nevezett zsemleféleségből. Igen drága, de minden nap sok kell belőle, így a szokatlan forgalomtól megélénkülő kis pékség egész személyzete pár nap múlva már előre köszön a csoport minden tagjának, üdvözlik P. Luciano Albaneset, és néhány diákkal a nemzetközi politika (Bush, Obama) területére tévednek. A társaság néhány öregebb tagja minden reggel a sarki olasz kávézóban kezdi a napot. Vagyis az utca tud a magyarok ottlétéről. A világhálón Nápoly közlekedési rendszere lenyűgözőnek tűnik: a gyakorlat azonban megmutatja, hogy közlekedés tényleg van, és nem is rossz, rendszer viszont nincs, vagy csak virtuálisan. A legfontosabb és minden turista által használt, három napig érvényes jegytípust nem lehet megvásárolni: az első BKV-szerű helyen azt mondják, hogy éppen most elfogyott; a másodikon azt, hogy szokott lenni, de valahogy mostanában nincs; a harmadikon azt, hogy ez egyáltalán nem is létezett, most sem létezik, és nem is fog létezni soha, így tessék megvenni minden nap a megfelelő jegyet - jóval drágábban. (Valószínűleg a nyári turistaforgalomban visszavonják a Tourist Travel Ticketet, hogy a napi közlekedésben minél több pénzt tudjanak bezsebelni az idegenektől. A BKV külföldön is csak BKV.) A tizennyolc éven felüliekkel semmi gond, ők a campaniai műemlékvédelmi hatóságtól vásárolt kártyával ingyenesen közlekedhetnek: a kártya - elméletileg és gyakorlatilag - belépésre jogosít az ásatásokra és múzeumokba, valamint - inkább elméletileg, mintsem gyakorlatilag - a közlekedési eszközökhöz a beléptető kapun is használható. Azonban szerencse, hogy minden elektronikus bebocsátó szerkezet mellett egy ellenőr is áll, így ő egy rejtett gomb megnyomásával vagy a kártya leolvasására alkalmatlan készülék ütemes ütlegelésével beengedi a zavarodott ArteCard-tulajdonosokat. Mire beáll a déli hőség, Pompeiibe ér a csapat. Romok, romok, romok. Bukolikus szieszta egy pinea hűs árnyékában. Újra romok, de már fáradtabban. Rohanás a Circumvesuviana (helyi HÉV) állomására, utazás a mesebeli Sorrentóba. (Az útnak legalább fele alagútban megy: ilyenkor esztelenül gyorsít a szerelvény, amely a végítéletre vonatkozó vallásos gondolatokat idéz elő a csoportban.) Onnan tovább Capo di Sorrentóba - azonban a Nápolyban vásárolt jegy csak Sorrentóig szól, a városhoz tartozó külvárosba már nem, így jön két ellenőr, és 68 euró büntetésről beszél. A túravezető viszont a magyar gazdasági helyzetről, a diákcsoport jóhiszeműségéről és szegénységéről, a nápolyi jegyárus hibájáról. Hiába, a büntetés marad. Ekkor jön a végső kártya: „ma io son' un prete." A túravezető papságára és az egyházi iskolára történő utalás - nem koedukált a csoport, így csupa fiúval (mintha papnevelde lenne) méltóságteljesebb a hivatkozás - csodát művel, a klerikális hatalmi súly az olasz társadalomban még érezteti hatását. Az izgalom után fürdőzés a sziklák között, a Iuliusok palotájának romjai közt. Hazautazás a Circumvesuviánával és földalatti vasúttal, majd a hosszú nap végén pihenés, ellazulás - lenne, ha váratlanul nem érkezett volna meg egy ötven fős magyar csoport, hogy nekik itt és most szállás kell. Luciano Albanese ideges, előzőleg nem tudott erről az egészről. Az erős szereptévesztésben szenvedő tanárnőket tartalmazó csoport és a helyi vendéglátó között villámhárítóként működik a fáradt túravezető, akit éjfél után is még zavarni próbálnak. A diákok érzik, hogy baj van, érdemes a túravezetőt lelkileg támogatni; a „mit tenne Jézus ebben a helyzetben?" üdítő kérdése a feszült hangulatú vacsora alatt hangzik el egy diák szájából. A válasz várat magára.
2. nap:
Az ötven fős társaság eltávoztával helyreáll a hangulat. A csoport Fuorigrottából („az alagúton túli városrész") kiér Piedigrottába („az alagút tövénél fekvő városrész"): Nápoly külvárosából Nápoly belvárosába. Vergilius megközelíthetetlen parkja, csodás kilátás, és benne a legendás sír: „Mantua me genuit...", a sírban levelenként elhervadt babérkoszorú. A csoportvezető türelmetlenül várja, hogy Vergilius neve és a hely szelleme a diákokban is azonos érzelmi állapotot váltson ki. (Egy tudományos konferencia megnyitóján hangzott el, hogy a társadalmi közöny miatt ma két olyan reménytelen hivatástudattal rendelkező embercsoport létezik, amely teljesen frusztrálódott: a klasszika-filológus és a pap. Azóta is töprengés tárgya, hogy mi történik akkor, ha valaki egyszerre mindkettő.) Mindenesetre Vergilius enyhén ízléstelen szobra mellett csak a latinosok pózolhatnak. Hosszú séta a városban: rothadástól bűzölgő halpiac, hangulatos pálmafás sétány, előkelő városrész, majd pedig a híres-neves belváros, a Spaccanapoli, melyet a templomok és műemlékek sokaságára érzéketlen csoport csak gettónak hív. Aki járt ott, tudja miért. Utcának nevezett sikátorok, melyek Lichthof-jelleget kölcsönöznek az egész városnak; száradó fehérnemű; ahol még van, potyogó vakolat; autósok száguldanak olyan helyeken, ahol fizikailag lehetetlen elférniük; őrült motorosok a szemétben. Zaj. Mindenhol templom és szentély. A betlehem-készítők utcájában visszataszító figurák. Mindezek után a Nápolyi Archeológiai Múzeum a béke szigete. A híresebbnél híresebb alkotásoknál a túravezető lelkesen magyaráz fél évszázados francia és német könyvekből - bár engedély nélkül nem lenne szabad hangosan kalauzolni (a budapesti múzeumokban ezért már bilincs jár), de itt ezzel senki sem törődik. A Nagy Sándor-mozaik után erőt vesz a csoporton az alantas kívánság, és sietve az ún. titkos szoba felé tart, amely az ókori gyűjtemény züllött nagykorúak számára fenntartott részét tartalmazza, kicsiknek tilos a belépés a ledér szobrok közé. A terem szerencsére délben bezár, a vezető lelkipásztori tekintélye így csorbítatlan, a diákok vágya viszont kielégítetlen. Szendvicses ebéd egy hangulatos téren, a bel canto fejedelmét, Bellinit ábrázoló szobor tövében. Egyébként a tér higiéniai szempontból teljesen alkalmatlan bármilyen étkezésre. Délután folytatódik a gettónézés, San Gennaro vérénél némi nyugalom, majd a diákok nyomására alkudozás kezdődik egy helyi idegenvezetővel, aki leviszi a csoportot a város alá, az ókoriak által kifaragott alagútrendszerbe. Ez a bő óra az egész túra leghűvösebb programja. Szerencsére a társaság testesebb tagjai folyókúráztak a túra előtt, így mindenki átpréseli magát a szűk járatokon. A csoport egyre inkább fölfigyel arra, hogy az egyik diák előszeretettel csak magát fotóztatja különféle pozíciókban, a háttérben különféle nevezetességekkel. A feltételezés szerint a sok kép a szülőfalu művelődési háza számára készül, hogy az méltó kiállításban emlékezzék a település világjárt fiáról. Végre nyugodt este a fuorigrottai szálláson. A nap végére egy kis Unicum: fölmelegedve azonban ihatatlan.
3. nap:
Délelőtt hűvös szellő, délben erős szél, délután szélvihar. Pozzuoli kikötőjében - ahol Szent Pál Itália földjére lépett - a csoport buszra száll, majd járműről nézi meg a Satyricon színhelyének nevezetességeit, a félig víz alatt álló római romokat és a hatalmas amfiteátrumot. Megérkezés Pozzuoli határába, a Solfatarához. A harmadik nap a jegyárusok jegyében telik: ezúttal majdnem bottal verik ki a csoportot, mert nem kér a 40 eurós idegenvezetésből. Krátertúra gőzökkel, gázokkal, bugyborékoló mocsárral, átható kénes szaggal, miközben mindenki sír a mérgektől. Érthető: az ókoriak szerint itt, a közelben az Alvilág lejárata. A negyven eurós idegenvezető már az alvilágjáráshoz - katabasishoz - tartozhat; életkora, viselkedése és kinézete alapján az Aeneis Charon-leírására emlékeztet, mintha maga Vergilius tartott volna itt castingot. Aztán irány Cumae, Sibylla barlangja! Vasút a Fusaro-tóig, majd hosszas keresés után sikerül találni egy helyet, amely buszmegállónak tűnik, bár ezt leginkább az út kiöblösödéséből és a helyiek emlékezetéből lehet kikövetkeztetni; tábla, oszlop nincs. Itt német turisták várakoznak a Cumae felé menő járatra, szemmel láthatóan már legalább fél napja, minden nyelvismeret és remény nélkül. A csoport megkönyörül rajtuk, és a németek árnyékként csatlakoznak az üdvözítő magyarokhoz. Hosszas helyi tárgyalás után kiderül: egy másik helyre kell menni, ahonnan valószínű, de biztosan ez sem állítható, hogy indul busz Cumaeba. Sikerül is egy sofőrt találni, aki valahol lerakja a csoportot, ahonnan negyed óra túra a vágyva vágyott archeológiai hely. Itt ismét a jegyárusoké a főszerep: közlik, hogy az egész - egyébként hatalmas kiterjedésű - ligetbe hátitáskát bevinni nem szabad, csomagtároló azonban nincs. A túravezető kijelenti, hogy nem azért utaztak közel kétezer kilométert, hogy ne tudjanak bemenni. A jegyárusok közlik, ennek megítélése nem az ő hatáskörükbe tartozik. A kifinomult társalgás másodpercek alatt formátlan vitába, majd hangos perlekedésbe, végül fenyegető viszályba torkollik. (Celanói Tamás büszke lenne rá, hogy éppen a Sibylla-barlang előtt tört ki a „dies irae, dies illa"-hangulat.) Arra kiránduló olaszok és egy büfés is a magyar csoport pártjára áll: telefonon hívják előbb a műemlékvédelmi hatóságot, majd a fogyasztóvédelmi hivatalt, végül a csendőrséget. Ez utóbbiak megígérik, hogy hamarosan kiszállnak a helyre. Az olaszok kórusban kérnek elnézést azért, hogy országukban ilyen kellemetlenség éri a külföldieket. Végül a büfés vigyáz a csomagokra, majd a csoport megnézi a Sibylla-barlangot, valamint latin ábécé kitalálásának helyét. A túravezető Vergilius-kötettel a kezében gesztikulál. A diákok még a csendőrök kiérkezése előtt elhagyják Cumaet (azóta valószínű bezárták a helyet). A borostás képű és hangú büfés közben kifejti, hogy ő kommunista; állásfoglalását árnyalja, hogy igazi kapitalistaként nyugati turistákból él. Újabb hosszú buszút a Misenum-fokhoz, és strandolás. Sziklák között öblösödő homokos part, szemben Ischia szigete az Aragón-várral. Méteres hullámok közé csak a magyarok merészkednek. A hullámfürdő után a nagyok tengerparti asztalhoz telepednek, söröznek. Ekkor a túravezetőt elfogja a „most jó" goethei (Faust) érzése: a környezet, az idő, a látvány, a társaság megfelelő. Most kellene megállítani az időt. Este hazaút, pihenés.
4. nap:
Vasárnap, reggel nyolckor mise a piaristák templomnak nevezett hangárában. Giccses olasz vallásos műdalok, hosszú és erőtlen prédikáció. Mergellina nápolyi vasútállomásánál két csoportra oszlik a diáksereg: mindenki a maga módján fölfedezheti Nápolyt. Találkozás este ugyanott. Várat néznek, éttermeznek, vásárolnak, kószálnak; a túravezető kies helyen elmélkedik (ennek oka és tárgya hamarosan kiderül). A fiatalabb diákok csoportjában az egyikük határozott kívánsága érvényesül: bemerészkednek a gettóba, és hosszan keresik Diego Armando Maradona utcai oltárát. Ti. Nápolyban sok utcai oltár található: általában Máriával, többször San Gennaróval, de leginkább Pio atyával: Jézus nincs, valószínűleg ő az utca emberének túl bonyolult. Egy szent egyértelmű, Isten viszont nem, ráadásul az előbbi kabalaként is többször segít. A Maradona-tabernákulum a focista hajszálát, könnycseppjét tartalmazza és mellette egy imát San Gennaróhoz. A csoport vég nélkül keresi a kegyhelyet; aztán időtlen bolyongás után megtalálják: vagy legalábbis egy rozsdás szöget, ahol a Maradona-szentély lógni szokott. Azonban kiderül, hogy vasárnapra beszedik az utcáról, és akkor csak hűlt helye látható. Hogy ennek a szokásnak van-e valami köze ahhoz, hogy az Úr napján az utcai árusok focimezt sem árulnak, nem tudni. Lehet, hogy a nápolyiak sejtik, amit Tertullianus tudott: a tömeglátványosság és a kereszténység nem fér össze. Este találkozás a mergellinai állomáson. Buszút egy másik Vergilius-parkba: ez utóbbi a Posillipo-villanegyed sziklás kiszögellésén található, Nápoly Margit-szigete. Délelőtt a kispolgári életé, gyerek- és kutyasétáltatásé; az este viszont a drogos fiatalságé. (Az egyik diák meghatározása szerint a kispolgári az, ami még ízléses, de már elérhető.) Séta és gyönyörködés a tengeri kilátásban. A helyi bazárban klasszikus, ún. hegedűtok-miseruhát is árulnak: ez is a nápolyiak vallásosságát bizonyítja. A belvárosba vezető busz vezetője nem áll meg a megállótól tíz méterre rohanó és kalimpáló csoport előtt: az így nyert fájdalmas késlekedést a diákok a túravezető szókincsének váratlan fordulatából is érzékelhetik. Végül másik busszal, fogaskerekűvel és földalattival sikerül hazakeveredni. Az öregebb diákok a szállás előtti lépcsőn ülő fiatalokkal bizalmasabb viszonyba kerülnek. Este a túravezető fájdalommal és ismételt elmélkedéssel búcsúzik húszas éveitől, és az öregek társaságában (gerúzia) limoncellóval köszönti a harmincadikat. Mélabú.
5. nap:
Minden nap nyolckor reggeli az alagsori konyhában. Ehhez azonban be kell vásárolni: hajnalban nyitó pék és zöldséges van, de más is kellene, amelyet csak közértben lehet kapni. De Nápolyban csak reggel nyolc után nyitnak a boltok. Így marad a magyar sajt, magyar májkrém és magyar felvágott. A nap programja: Capri! Szokásos indulás a fuorigrottai Leopardi-megállóból, érkezés Nápoly kikötőjébe. Jegyvásárlás, majd a túravezető feszültséget kelt a diákok körében, amikor nem találják, hogy melyik mólóról indul a hajó. Végül a legsűrűbb tömeget követve elérik a Capri felé induló szárnyashajót. A fedélzetet oldalról teljesen befedték, így a méregdrága jegyért cserébe az utas semmit sem lát az útból. Caprin kiszállva egyes kiszáradt lelkű diákok érzéketlenül figyelik, hogy a tengeribeteg utasok hogyan hajolnak a tenger fölé. Izzasztó kapaszkodás a magasabban fekvő városba, csodálkozás az üzleteken és az árakon, majd kóborlás a mesék szigetén. Augustus parkjából kilátás a Faraglioni-sziklákra (Odüsszeiában a szirének itt énekelnek), az átlátszóan tiszta tengerre. Itt az egyik alföldi diák kijelenti, hogy már unalmas: mindenhol csak sziklák, hegy és tenger. Valóban, a tarlós-akácos barbaricumi homok sokkal vonzóbb. Leereszkedés a vasgyáros Krupp által építtetett kanyargós úton, és strand egy szigorúan lezárt, ám a helyiek által nudistaként is előszeretettel látogatott sziklás helyen. A tengerpartig szóródó méteres kődarabok, egy félig leszakadt ház, és alatta száz méteres magasságban lógó konyhaberendezés figyelmeztet arra, ami egyébként egy táblán is olvasható: omlás miatt szigorúan tilos itt tartózkodni. Búvárkodás, fejesugrás, vízből nyíló barlangok. Újra fölkapaszkodás a sziget hágójára, majd leereszkedés a túloldalon, vissza a kikötőbe. Némely diák divatmárkák után szaladgál a boltokba. Hazaút, immáron teljes kilátást biztosító hajó fedélzetén. A túravezető itt és ekkor kezdi rászoktatni magát a kirándulás során a giccsfotók készítésére: napsütötte tenger, ködbe vesző Vezúv, szmogba vesző Nápoly, természetesnek tűnő, ám valójában hajók által keltett hullámok. Tengerjáró óriások között köt ki a szerény bárka a Castel Nuovo tövében. Hazaút. Egyre gyanúsabb a vén diákok és a helyi lépcsőzők között bontakozó kapcsolat. Egyébként kiderül, hogy hiába külvárosi panelnegyed (Magyarországon ilyen helyen még a szomszédos kalitkában lakót sem szokás ismerni), mégis minden este valódi közösségi élet zajlik az utcákon, és mindhárom emberöltő képviselői a járdán sétálnak, beszélnek, élnek. Magánéletük, valószínű, nincs. Este jólesik a csoportnak a légkondicionált szoba. Az öregek társasága már teljesen rászokott a limoncellóra. Hogy a fiatalabbak mit csinálnak esténkét, senki sem tudja.
6. nap:
Bérlet- és jegyvásárlás: immáron az első nap illúziója nélkül. Délelőtt szabad csavargás a városban. A két részre oszlott csoport diákjai teljes egyetértésben - vagyis az elfojtott libidójukat követve - vissza akarnak térni az Archeológiai Múzeumba, annak is titkos termébe. Miután a túravezető elvált tőlük (hogy ógörög auktorokat és egy 1952-es élő operafelvételt vásároljon), akkor eszébe jut, hogy mintha kedden zárva tartana a múzeum. A találkozáskor kiderült, sejtése jogos volt. Ez a csalódottság leolvasható a diákok arcáról. Hogy utána mivel vigasztalódnak, pontosan ezt sem lehet tudni. Leginkább a gettóban kószálnak. Azért mégiscsak vonzó az a hely. Találkozás a Cavour-megállónál, majd a túravezető pizzériába hívja a társaságot. E nagylelkűség célja, hogy két óráig megízleltesse a csoporttal, hogy mi lenne, ha nem közép-európai pénztárcával csinálták volna végig ezt az egész utat. Akkor mindig ilyen úriasan élnének. Hogy a burzsoá álomkép teljes legyen: illatozó szivar az ebéd végén. Az étteremben az összes alkalmazott összesereglik, mert ilyet még nem láttak, nem éreztek. Az asztalra dobott szivaros dobozt vizsgálják még akkor is, amikor rég elment onnan a csoport. Valószínű, kiragasztják a falra, ahol az ott járt hírességek fotói szerepelnek. Délután vonatozás Paestumba, a görög Poseidonia görög templom-negyedébe. A közelben színpad és zene, a diákok szerint templombúcsú. Az ásatás kerítéséhez hosszas gyalogút vezet, majd jobbra, illetve balra lehet fordulni. Hogy melyik irányban van a bejárat, nincs kiírva, ember pedig sehol. Először a rossz oldalon próbálkozik a csoport, majd visszafordul, és később találja meg a helyes utat. Három templom, hatásos méretek, sok fotó. A túravezető rítusról, optikai korrekcióról, Magna Graecia történetéről beszél. A diákok másról. Hazafelé ismét vonatozás. Salerno után tizenöt kilométernyi alagút, a vonaton viszont semmilyen világítás: az utasok körében sötétség, csend, feszült figyelem. Az érettségizettek meglepődve veszik észre, hogy a csoport egyik legkisebb tagja a bűnözésben is a nagyok romlott nyelvéhez és szívéhez akar idomulni. A mételyezett lelkű kisdiák feltörő szándékát elnéző mosollyal és rokonszenvvel fogadják. Tengerparti naplemente, az immáron szokásos giccsfotók készítése. Este, a szállásnál, a lépcsőn ülő társaság sehol. Hol lehetnek?
7. nap:
A túravezető izgatott: kedves helyét, a közelgő nyugdíjára kijelölt kisvárosát, Ravellót akarja a diákoknak megmutatni. Ravello pedig az Amalfi-tengerparton van: vagyis légvonalban nincs messze, csak éppen míg a sziklák között odaér a busz! Éppen ezért a csoport hajnalban kel, és a Leopardi-megállóban várja a Salerno felé menő vonatot, hogy onnan tovább tudjon buszozni. Gyanús a dolog, a bemondó mindenféle rémhíreket fogalmaz meg, majd félóra után közli: Nápoly belvárosán át nem közlekednek a vonatok, a rendszer összeomlott. Fuorigrotta összes utasa a közeli buszpályaudvar felé rohan (szerencsére érthetetlen nyelvjárásban tör ki belőlük az indulat), hogy bejusson a városba. A buszok azonban már teli vannak, így azok meg sem állnak a megállóban. A Mergellináig mégis sikerül valahogyan eljutni, onnan a túravezető gyalog végighajszolja a társaságot a városon keresztül. A diákok érzik, hogy feszült a hangulat, úgyhogy az erőltetett menetben egy szót sem szólnak - pedig lett volna miről. Az ismerős Garibaldi térre két óra alatt jut el a csoport, onnan Circumvesuviana Sorrentóig, majd kanyargós út Amalfiig. Összesen több mint három óra késés! Positano, Ravello és maga a tengerpart így kimarad, csak Amalfira jut idő. A buszút mindenesetre izgalmas: balra a magasban sziklák, jobbra szakadék és tengerpart. A kanyarokban az utasok leginkább a levegőben tartózkodnak. Ha szemből jön valamilyen jármű, a sofőr dudál, és ugyanúgy száguld tovább. Amalfi: Szent András apostol sírja, dómnézés, shopping, szerény étkezés valamilyen bárban. Amikor a túravezető ki akarja fizetni a diákcsoport által fogyasztott étel, ital költségét a bárban, a mélabús pincér legyint, cigarettáját ugyanúgy szívja tovább, és néz a messzeségbe, majd pár perc múlva közli, hogy rég elhunyt nagybátyja szerint fizetni és meghalni mindig ráér. Egy óra múlva mégis hozza a számlát, és enged fizetni. Amalfiból Salernóig tömött buszon út, majd onnan vonat haza. A túravezető idegrendszerét kímélendő a diákok nem közlik - csak a szálláson, utólag -, hogy egyikük nem hozta magával a napra szóló bérletét, így végigbliccelte az utat. Mellesleg már a nap során is gyanúsan kötözködnek a diákok a potyautassal, javasolva neki, hogy Salernóból gyalog is hazamehet Nápolyba, már ha két nap múlva reggelre odaér, és már összecsomagolt mindent. Kétségbeesett jókedv vesz erőt a társaságon, a hangos dévajkodás minden fölszállót távol tart. Szerencsére a csoport által beszélt nyelvet a helybeliek nem ismerik föl: egyesek - főleg fiatalok, tanúskodva a helyi nyelvoktatás sikeréről - arra voksolnak, hogy németül vagy angolul beszélgetnek. Talán, jobb is, ha nem tudják, hogy magyarok: az olasz női vízilabdacsapat előző este kapott ki a magyaroktól. Így a szállástól nem messze összetört tévé hever a járdán. A megérkezés után vacsora, limoncello. A lépcsőn ülőkkel való kapcsolatfelvétel gyümölcse beért: egy vénebb diák motorozni indul a helybeli vagányokkal.
8. nap:
Utolsó nápolyi nap, rekkenő hőség, fülledtség. Reggel a konyhásnak reprezentatív csomagolású pálinkát ad a csoport, hogy megköszönje az eddigi vacsorákat. (Utólag megjegyezhető: talán kár volt odaadni, mert aznapra, az utolsó estére, amikorra mindenki valamilyen fenséges búcsúlakomára számított, diétás igénytelenséget, vízízű krumplit készített.) Utazás Ercolanóba, majd ott helyi mikrobusz bérlése: egy kilencfős járműbe bizony befér tizenhárom utas és maga a sofőr is, aki húsz perc alatt a Vezúv 1000 méter magasan fekvő parkolójába viszi a társaságot. Mindenki kapaszkodik, amibe és akibe csak tud. Egy óra van a Vezúv megtekintésére. Ebből fél óra kaptató a kráterig. Rövid pillantás a nagy tölcsérbe, majd a kilátás élvezése a tenger és Nápoly felé, utána visszaereszkedés a buszig. Egyébként Nápolyt szürke szmog, míg a tengert és a környező hegyeket, szigeteket végtelen pára borítja. A vulkán tetején a talaj és a hőmérséklet a globális felmelegedés végállapotát előlegezi meg, míg a turistatömeg az éghajlatváltozás által előidézett népvándorlást. A bazárokban vulkanikus haszontalanságok méregdrágán. A buszsofőr negyed óra alatt leér a tengerparti Ercolanóba. A száguldás során végig kedvesnek, túlzóan is kedvesnek tűnik, majd az út végén, még a zárt buszban határozottan és egy túszejtő vagy gépeltérítő magabiztos mozdulatával közli, hogy az előre megállapított és kifizetett pénz után még fejenként 2 euró borravalót kér. Ennek fájdalmas kifizetésével kerüli el a magyar csoport, hogy az újságok címoldalára kerüljön. Pihenés egy bárban, ahol a világ legfinomabb jeges kávéját készítik, majd Erculaneum romjainak megtekintése. Mindez egy gödörben található, ahol még szél sem jár (turista sem), a hőség viszont ottreked. A túravezető Pliniust olvas, fordít, magyaráz. Még mindig lelkesnek tűnik, holott a tikkasztó meleg már mindenkiből kiszívta az utolsó erőt is. Gyors hazaút, pakolás, az úti csomagok elkészítése. Az előkelő szállásért, meleg vacsoráért jelképesnek mondható összeget ad a csoport: mindez kínosan hat, szipolyozásnak tűnik. Mindenesetre az egyik diák megkérdezi, hogy P. Luciano Albanese elégedett volt-e a pénzzel. A vastagra tömött boríték átadása és az erre elégedetten elmosolyodó Albanese elképzelt keresztapás jelenete („egy napon, ami talán el sem jön soha, majd én is kérek tőled valamit") sokakban talál visszhangra.
9. nap:
Öt órakor ébredés, majd pakolás, indulás. A limoncellós üvegek eltüntetése a szobából, hiszen mindenhol a takarítók határozzák meg az intézmény hangulatát. Záró fotó az intézmény bejárata előtt, utána indulás a Garibaldi térre. Senki nem tudja (az információs szolgálat sem), hogy honnan indul a lengyel busz Firenzébe, de megnyugtatnak, hogy majd csak sikerül megtalálni valahol. Ez be is következik. Fölszállás, lengyel alámondásos filmek Firenzéig, onnan a szokott magyar kényelmetlenség Budapestig. A magyar társaság mindig levetít egy bemutatkozó filmet a buszon: jó látni a reklámanyagot, mert az ott elhangzottakból és látottakból nem sok minden valósul meg a gyakorlatban. Szlovéniában szélvihar, felhőszakadás, hideg hajnal. Az egyik érettségizett diák reggel háromtól négyig hangosan beszél polgárpukkasztási szándékkal, a többiek megadással és néma megbotránkozással hallgatják. Megérkezés Budapestre, a csoport részekre oszlik, mindenki megy a maga útján. Az egyik diák várja, hogy szülőfalujának jegyzője és papja a falu kulcsaival kivonuljon fogadására. A többiek fürdésről, magyar ételekről álmodoznak. Több diák megfogalmazza, hogy legközelebb Toscanába és Umbriába, az etruszkok közé kellene menni, mert az a táj hangulatos és előkelő: igazuk van, úgy legyen.
