Az ember tragédiája
Október 24-én volt szerencsénk megnézni azt az előadást, amely a Bánk Bán és a Csongor és Tünde mellett a magyar drámairodalom örök klasszikusa. Amikor beültünk a Nemzeti Nagyszínpadának nézőterére, a színészek már az „arénaszerű” színpadon voltak, és elvittek minket egy csodás utazásra, a teremtéstől egyenesen az emberiség pusztulásáig. A történelem fontosabb korain átívelő színek bemutatták Ádám és Éva mindig más bőrébe bújt alakjait, Lucifer ravasz figuráját és valamely eszme folytonos hiányzását.
Az ember tragédiája egy örök kútforrás, mindig lehet találni benne valami elgondolkodtatót, és így, a színpadon látva, mintha tükröt tartottak volna nekünk: ezek vagyunk mi, az ember nem változik, és így szépen lassan véget fog érni a dal. Azt hiszem, választ kaptam néhány kérdésemre, arra is, ami a leginkább foglalkoztat, hogy mi az élet értelme. Az élet értelme, hogy értelmet adjunk neki: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál! (Peczelák Kata 12. a)
Benkő Mária, kollégiumi nevelő
