Végre elérkezett az idő! Február 15-e mindannyiunk számára ugyanazt jelentette. A 2. képzési alkalom kezdetét. Nem mellesleg február 15-e a Kalazancius Mozgalom világnapja.
Tudtuk, mire számítsunk. Ismerős hely, ismerős arcok… de mégis bennünk volt az a kíváncsiság, hogy mitől lesz másabb, mint az előző alkalom, de mitől lesz egyben ugyanolyan jó is. A találkozásnak mindenki nagyon örült, mondhatni barátként köszöntöttük egymást. Cseppet sem volt idegen, zárkózott, távolságtartó senki. Úgy gondolom, ez a bizalom jele.
A hétvége fő témája a játék, játékvezetés volt. Rengeteg hasznos információval gazdagodtunk, és személy szerint sok ismeretlen játékot tanultam meg. Találkozhattunk már csoportokat vezető fiatalokkal, akik a bemutatkozás mellett meséltek saját csoportjaikról, tapasztalataikról, örömeikről, nehézségeikről, és jó pát ötletet, tanácsot osztottak meg velünk. Kiemelném a csütörtök esti közös játékot, ami lényegében arról szólt, hogy egyszerre két embert kellett a csoportnak közösen elcipelnie a folyosó végéig. Majd kis csoportokban értelmeztük a játékot, és megbeszéltük az ezzel kapcsolatos érzéseinket, félelmeinket. Elmondhatom, nagyon vegyes, változatos vélemények születtek. Utána következett a vacsora, amivel mindenki jóllakhatott (kivéve, aki egész böjt alatt nem eszik húst, de remélhetőleg senki nem halt éhen), hiszen pizza volt. A vacsora után még egy blokkon vettünk részt. Szintén nagyon szemléletes, játékos feladatot ismerhettünk meg. A koordináta-rendszertől, a post it-eken át, kiegészítettük a piarista emberképet. Az estét közös sporttal, beszélgetéssel és imával zártuk. Az ima számomra különösen meghitt és elcsendesítő volt. Ehhez hozzájárultak a kellékek, mécsesek használata és a tudat, hogy társaink segítettek a megszervezésben, lebonyolításban.
A másnap reggelt egy „mozgásos” imával indítottuk. Majd csoportokban beszélgettünk, kinek-kinek az estéjéről, éjszakájáról, reggeléről. A délelőtt folyamán egy fejlődéslélektanról szóló előadást hallgattunk meg Galaczi tanár úrtól. Mindenki számára nagyon hasznos, fontos ismeretekről szóló másfél óra volt. A napba még egy kis meseírás is belefért, amik párunk rossz és jó tulajdonságairól szóltak, és minden esetben pozitív végük lett. Délután egy kérdésre is kellett válaszolnunk: Hol is tartunk most? Jelenlegi helyzetünket egy skálán ábrázoltuk. Játszottunk „hajléktalanosat”, megtanultuk, hogy mely 10 pont alapján ismertessünk egy játékot. Majd egy-egy társunk által vezetett játéknak lehettünk résztvevői, több kisebb csoportban. Pénteken ebéd után kimenőt kaptunk, amit valószínűleg mindenki hasznosan töltött, lehetőségünk volt felmenni a Szent István Bazilikába, vagy csak sétálni egyet a Váci utcán, vagy éppen a suliban beszélgetni, csocsózni. A fő, hogy jól érezzük magunkat. Szülinapokból sem volt hiány. 2 fontos személy születésnapját ünnepelhettük meg együtt. Örömteli pillanatok egyike…
Az este sokaknak sokfélén alakult, a tervezett korcsolyázás nem jött össze, de szerintem senki nem bánkódott ezen, hiszen így is nagyon jól töltöttük el az időt egymás társaságában. Az imát álomba ringató hosszú beszélgetések, majd reggel nehézkes felkelés követte.
Eljött 17-e, az utolsó nap. Reggeli, ima, játék, beszélgetés, szentmise. Röviden ennyire jutott idő szombaton. Ebéd után megkezdődtek a búcsúzkodások, hazautazások. Egy csodálatos hétvégének lehettünk részesei.
A legmegdöbbentőbb mégis az volt, hogy Pamplonában a szentélyt a mi csoportképünkkel díszítik. Jó látni, hogy a világon mennyi piarista közösség, csoport létezik!
Ipacs-Szabó Noémi, 10.b
