Ember a határon

„Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak.” (Gal 6,14)

A szentírási hely a képpel, Keresztes Szent János feszületével lenne teljes, és a papszentelésemkor keletkezett! Akkor ez a választás egy éves testi-lelki tapasztalatom kifejezésére szolgált. Hősies szolgálat Isten szegényei körében, nemcsak szerzetesi minőségben! Piarista nevelő=„keresztre szegezett világ”. Távolról könnyen mondhatom, értem a Tanoda működését, a szakképzésben nálunk megforduló diákok életét, és a velük törődő nevelők helyzetét, de saját bőrömön tapasztalni ugyanazt, az teljesen más.

A próféta: „ember a határon”. Az emberi teljesítőképesség és méltóság határmezsgyéjén áll, mert vállalja saját határainak megtapasztalását, a saját valóságát: sebeit, kudarcait, botlásait, és így keresi az Istent. Az elesett emberek mellett áll, akiket nem vagy csak nehezen vállal a világ. Otthon van köztük, a „legutolsók felebarátjává” válik.

Az igaz próféta szíve csupa szeretet. Új társadalmat akar fölépíteni. Tudja, hogy ezt semmi más nem képes összetartani, mint a szeretet. Nem a gyűlölet embere: mindenkit szeret és senkit sem gyűlöl. A gyűlölködés bizonyosan nem Istentől való. Amikor tapasztalom önmagamban, hogy nem szeretet tölti el szívemet, az nagy alázatra int, akkor megélem az idézet valóságát: nem akarok mással dicsekedni, mint gyöngeségeimmel.

Isten hívott a piaristák közé. Ez a mondat közhelyesen hangozhat, de ennek valódiságát teljes szívből állítom. Veszprémi Tibor matematikatanárom elsős gimnazistaként megkért egy nyolcadikos fiú korrepetálására, talán nemcsak azért, mert szegények voltunk, és jól jött a segítség! Ezek és hasonló események évtized múltával váltak érthetővé; és egyben maradnak titkok, hiszen olyan üzenetet hordozok, amely saját látókörömön túlesik, olyan feladatot töltök be, amely meghaladja erőmet. Ebbe titokba kapcsolódik bele az a döntésem, hogy érettségi után nem a rendbe jelentkeztem, hanem világi papságra gondolva, az egri szemináriumba. A katonaság két éve tisztázott bennem kérdéseket, de a döntéshez Isten külső segítsége kellett. A katonaság során „szerzett” reumatikus betegségem első éves teológusként ledöntött lábamról, kórházba kerültem, ahol kezelőorvosom arra intett, hogy a hideg templomokban ezzel a betegséggel nem fogok tudni szolgálni. Isten szava volt emberi gondolaton, érvelésen keresztül.

A szerzetességre mondott igenhez hasonló „szóra” volt szükségem; egy szívinfarktusra huszonhét évesen, az örökfogadalom előtt. Ekkor jöttem rá; Isten piaristának hív akkor is, ha tolószékből kell tanítanom, vagy nem is taníthatok, nem mehetek a diákokkal focizni, túrázni. Amíg a fogadalmakra úgy tekintek, mint lemondásokra, és nem ajándékokra, amivel teljessé válhat Isten ajándéka, addig nem értem meg az örökfogadalomra. Ehhez vezetett el ezt követően egy lelkigyakorlat, Őrsy László könyve és Farkas István (Lupus atya) segítségével.

Budapesten határozottan a piaristák klasszikus oktató-nevelő hivatásának éltem. Tanítottam, közösséget szerveztem diákokból, szülőkből; kirándulásokra, túrákra vittem őket, majd családokat látogattam. Vác egyrészt az iskolában megvalósuló rendszerváltozás, növekedés, épületünk birtokba vétele és felújítása, az „iskola a város szívében” projekt megvalósulása miatt fontos számomra. Másrészt, ez a város a találkozások helyévé vált. Nemcsak életterem lett, hanem maga az élet ebben a mulandó világban. Nagykanizsán kis, 2-3 fős szerzetesi közösségben éltünk, és nagy intézményi tágasságban, ahol óvodás kortól végigkísérhettük piarista növendékeink fejlődését. Itt találkoztam intézményi szinten először a szegények szolgálatának piarista karizmájával. (A szegénységet nemcsak anyagi téren értem.) Húszévnyi igazgatói szolgálat után érkeztem Mosonmagyaróvárra, ahol házfőnökként, plébániai kormányzóként és tanárként voltam jelen. Nagyon szerettem Hédervárt, a Szigetköz gyöngyszemének tartom, ahol nyolc hónap után megtapasztaltam: piarista nevelő=hős! Hősies szolgálat Isten szegényei körében, nemcsak a szerzetes életállapotában. Amikor Kecskemétre kerültem, akkor egykori gimnáziumom falai közé léptem újra, és szolgálatomat ismét nagyrészt a fiatalok között tölthetem, hiszen osztályfőnökként, nevelőként a kezdetekhez érkeztem vissza.

A jelenlegi digitális ügymenetben számomra sokkal több készületet igényelnek tanórák, bár korábban is használtam digitális eszközöket, olykor digitális tananyagot is, de csupán kiegészítő módszertani elemként. Napról-napra új dolgokat tanulok, amelyeket időnként nem jól használok, s ilyenkor ez bosszankodás forrása. A digitális oktatás új helyzet éle állít a szülőkkel történő együttműködésben is, hisz szolgálatunk jelentős részét most ők végzik. Mindezek mellett elengedhetetlen számomra annak beismerése, hogy a helyzetben meglássam Isten nekem szóló üzenetét.

Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség. Szívesen használom, magamra, szolgálatomra kifejezőnek tartom Balczó András gondolatát. Komolyan törekszem arra, hogy bizakodva és türelmesen keressem Istent. Nem kell mindenáron meggyőznöm a rám bízottakat a magam igazáról. Aki megbocsát, nem vesztes vagy gyenge, hanem éppen ellenkezőleg, lelki nagyságáról tesz tanúbizonyságot. A jóba vetett hit jelenik meg ebben az aktusban, bizalom abban, hogy az ellenem szegülő megváltozhat. A jónak, az igazságnak a győzelméhez szükséges a mi elhatározásunk, döntésünk, erőfeszítésünk, de utat kell engedni a kegyelemnek is.

Albert Schweitzer soraival zárom bemutatkozásomat: „Néha kialszik bennünk a fény, de aztán ismét felgyúl, ha találkozunk egy másik emberrel. Mindannyian óriási hálával tartozunk azoknak, akik képesek újból felgyújtani ezt a belső fényt.” Reményem és bizalmam magja: Isten megtartja a nevelőket, és példákat ajándékoz nekünk.